‹ Vissza

Úgy érzed, mindenhol betonfalak állnak a babavállalás útjában? Mit szólsz, ha azt mondom, amit most látsz, az nem a valóság, hanem egy illúzió?

De vajon mi az, ami ennyire elferdítheti a valóság pontos érzékelését?

Először hozok egy kis tudományt. 

1980-ban két pszichológus, Kleck és Strenta egy meghökkentő kísérletet végeztek a Dartmouth College-on.

Fiatal nőknek annyi volt a feladata, hogy beszélgessenek valakivel, majd meséljék el, milyen volt a másik viselkedése.

De előtte jött egy különös előkészület.
A résztvevők arcára maszkmesterek egy valósághű heget festettek, épp az arc jobb oldalára, a fül és a száj közé.
Tükröt adtak a kezükbe, hogy megbizonyosodjanak róla: a seb tényleg jól látszik.

És itt jött a csavar.
Közvetlenül a beszélgetés előtt a kutatók azt mondták, „még egy kicsit igazítanak a sminken, nehogy megrepedezzen”.
A résztvevők nyugodtan hátradőltek, de a heg valójában teljesen el lett távolítva. Ők erről semmit sem tudtak – abban a hitben indultak a beszélgetésre, hogy az arcukon ott virít a torzulás.

A rövid társalgás után kérdőívet kellett kitölteniük: mennyire volt barátságos vagy távolságtartó a partnerük, mennyi szemkontaktust kaptak, volt-e furcsa, bántó viselkedés.

És itt történt a döbbenetes felismerés.
A nők arról számoltak be, hogy a másik fél kevesebb szemkontaktust adott, hidegebben viselkedett, sőt néhányan még lenézést, sajnálatot vagy ellenségességet is éreztek.

Csakhogy: nem volt ott semmilyen heg. Nem is volt semmi torzulás!

A nők azonban valósnak élték meg ezeket a gesztusokat, érzéseket. Pedig a megéléseiket nem a valóság, hanem a saját félelmük és elvárásuk formálta.

A beszélgetőpartnerek nem láttak semmi szokatlant, de mivel a nők azt hitték, torznak látszanak, az agyuk pontosan azokat a jeleket kereste, ami visszaigazolja ezt az elképzelésüket.
Vagyis a belső meggyőződésük felülírta a tényleges tapasztalatot.

Az emberek többsége nem is sejti, milyen durva kognitív torzításokra képesek.

Képzeld el, hogy Te ülsz ott a tükör előtt – csakhogy a Te maszkmestered láthatatlan – és ez a babavállalásnál is ugyanígy működik.
A sebeidet a múlt tapasztalatai, traumái, a családi mintáid írták.
És amíg nem Te vezeted a kezeit, addig a félelmeid festik rád a jeleket.

Amíg nem tudatosítod, hogy hogyan torzítanak, addig ezek a láthatatlan sebek átszínezik azt, ahogyan önmagadat, a kapcsolatodat és a gyermekáldás lehetőségét látod.

A kísérletben szereplő nők úgy érezték, megítélik, elutasítják őket. Pedig csak ők gondoltak magukra másként, és ezért pontosan az elvárásaiknak megfelelő reakciókat látták.

Az agyad nem a valóságot mutatja, hanem azt, amit Te igaznak hiszel.

És ez itt a gond.

Az agyadat nem érdekli a valóság, csak a túlélésed.
Ennek érdekében sémákból dolgozik: traumák, tapasztalatok, emlékek, elvárások, projekciók, hitrendszerek...

Vagyis amit Te "külsőnek" gondolsz, azt az agyad állítja össze.

Ezért történhet meg, hogy az észlelés, érzékelés mindenkinél teljesen más.
Ugyanazt a helyzetet egyik ember barátságosnak, a másik veszélyesnek éli meg. – Ugyanis különböző valóságban élnek.

A szubjektivitás teljesen normális, viszont az emberek nagy többsége objektívnek hiszi magát: "az van, amit látok, más opció nincs".
Ezért alakulhatnak olyan helyzetek, hogy egyszerűen nem érted, miért nem ért a másik.

A konfliktusok is erre épülnek: nem ugyanabban a valóságban vagyunk, és nem vagyunk hajlandóak más szemszögből is megvizsgálni a helyzetet – mert számunkra „megkérdőjelezhetetlen igazság” az, ahogyan mi látjuk.
És mindkét fél meg van arról győződve, hogy tényeket látja.

És most nézzük a Te konfliktusodat: ha van egy olyan meggyőződésed, hogy „biztosan mindenki azt figyeli, hogy még nincs babánk”, „már nem tudok többet tenni”, „selejtes vagyok”, „nekem nem jár”, „lesajnálnak” – akkor vajon milyenek lesznek a tapasztalásaid?

Úgy őszintén, Téged melyik mondat kísért újra, meg újra?

De képzeld csak el, mi lenne, ha innentől nem azt védenéd, ami téged igazol – „már nem tehetek többet”, „a lombik az utolsó esélyem”, „rosszak az eredményeim”?

Megmondom: az agyad ellenállna. Keményen. Erősen.
Próbálná bebizonyítani, hogy az a valóság, amit már jól ismer, ami bejáratott.
Mert ez a könnyebb út, ez emészt kevesebb energiát.

De mi van akkor, ha a maszkmestert rá tudod venni, hogy olyanná varázsoljon, amit aztán örömmel tapasztalnál: termékeny nő, boldog, kiegyensúlyozott anyuka/apuka, stb.?
Olyan emberré festene, aki végre már maga is látja a tükörben, hogy nincs ott a heg.

Mert amíg úgy gondolsz magadra, mint akinek nem megy, nem érdemli, addig valós szenvedést élsz át, függetlenül attól, hogy a szenvedésed tárgya talán nem is létezik.

A rossz hír az, hogy a kognitív torzításból kitörni melós.
Ez az igazi munka: hogy megtanuld másként látni magad.
És ez a belső munka lényege -a sebeket eltüntetni, és átvenni a maszkmester irányítását.

A jó hír viszont az, hogy lehetséges!

Ha hajlandó vagy beletenni magad, a maszkmester tökéletesen irányíthatóvá válik.
De ehhez kell az, hogy érezze, tényleg Te vagy a főnök, és Te vagy az, aki a kezét fogja.

És akkor a tükörben végre nem egy sebes arcot látsz, hanem önmagad igazi, termékeny fényét.

Az együttműködéseim során pontosan ezt célozzuk.
És ezért kellesz Te is hozzá. Én egyedül (kívülről) nem tudom megzabolázni a maszkmesteredet.

De meg tudom mutatni az utat, és végig tudlak rajta kísérni.
És ha hajlandó vagy Te is beletenni a munkát, akkor meglepően gyorsan átformálódik a valóságod – és soha többé nem leszel áldozat.