‹ Vissza

A feldolgozatlan trauma meddőséget okozhat. 

És ha Te nem tudod, hogy traumatizált vagy, akkor könnyen ez lehet a legnagyobb traumád!

Most talán azt gondolod, ez butaság, hiszen, ha trauma ért volna, azt egyértelműen tudnád. De ez sajnos nem ilyen egyszerű. Mert nem feltétlenül tudatosodik bennünk, hogy valami traumatizált, ugyanakkor az a tapasztalás a biológiai és hormonális működésünket jelentősen átformálja.

De hogy lehetséges az, hogy nem is tudsz a traumádról?

Például úgy, hogy fel sem merül Benned, hogy az, ami Veled történt, traumatikus lenne. Nem azért, mert képtelen vagy megítélni, mi okoz sérülést, vagy fájdalmat, sokkal inkább azért, mert a világunk normalizál egy sor olyan dolgot, amit nem kellene, és ezért Te magad is normálisnak érzed. Mondok néhány példát, ami gyermekkorban traumatikus élményt okoz, de sajnos olyan sokakkal megtörténik, hogy elfogadottnak számít:

- meghal valamelyik szülőd, vagy hozzád nagyon közel álló nagyszülőd,
- vagy „csak” elválnak a szüleid
- vagy még csak el sem válnak, de folyamatos a feszültség, a balhék
- verbálisan, mentálisan, vagy fizikailag bántalmaznak
- súlyos betegségen esel át
- komoly baleset ér
- valamilyen erőszak áldozata vagy szemlélője vagy
- nem kapod meg a kellő figyelmet (élelem, biztonság hiánya stb.)
- katasztrófák, természeti jelenségeknek való kitettség,

...és még hosszasan folytathatnám.

De mivel ezek sok emberrel előfordulhatnak, nem gondolod, hogy olyan súlyos dolgok. Mert a traumáról legtöbben azt gondolják, az valami világrengető és igazán súlyos helyzet, ami csak velük történt meg. Pedig a trauma lényege nem az egyedisége, vagy a súlya, hanem hogy olyan dolog történik, amire lelkileg nem vagy felkészülve, ezért nem tudod, hogyan küzdj meg a helyzettel. Mondok Neked élő példákat a saját együttműködéseimből, ahol az ügyfeleim a következő szituációkba kerültek:

- az anya kitagadja a tinédzser gyermekét

- az apa alkoholista lesz
- az egyik szülő egyik pillanatról a másikra kiszakítja a gyermeket a megszokott környezetéből, elszakítja a nagyszüleitől, akik addig nevelték, a barátaitól, az iskolájától, a sporttól
- az anya kést fog a tizenéves gyermekére és megfenyegeti
- 13 éves lánynak meghal az anyukája, a háztartás és a két kisebb testvér gondozása őrá marad
- szexuálisan zaklatja a lányt az anyja új párja
- a kislányt többször megerőszakolja a szomszéd, aki vigyáz rá
- a kisfiút szexuálisan abuzálják az iskolában

Ez csak néhány példa, amiről azért sejthető, hogy traumatizálnak, hisz magukban hordozzák a fájdalmat, a drámát.

De nem csak a rossz dolgok okozhatnak traumát, hanem az is, ha valami jó dolgot nem kaptál meg gyermekként, amire viszont nagy szükséged lett volna.

Például, ha édesanyád nem vett fel éjszaka, amikor sírtál. Nem feltétlenül volt ebben rossz szándék, talán jót akart, mert azt mondta a gyermekorvos, meg kell tanulnod egyedül aludni. Igen ám, csakhogy olyan pici korodban még nem tudtál másképpen kapcsolódni, csakis az érintésen keresztül. És ha éjszakáról-éjszakára ismétlődött, hogy keresed a kapcsolódást, amire olyan nagy szükséged lett volna, de nem kapod meg, akkor kialakul Benned az érzés, hogy nem érdemled meg, nem vagy elég fontos, nem vagy elég jó.

De ezek az Ügyfeleim látszólag mind túllendültek a múlt eseményein, családjuk van, házasságban élnek, komoly végzettségük, jó munkahelyük van. Legtöbbjük nem is gondolta, hogy traumatizált lenne, hiszen másnak is elváltak, vagy meghaltak a szülei, sok családban van jelen szenvedélybetegség. Vagyis a társadalmunk normalizálta ezeket a helyzeteket. De attól, hogy valami sűrűn előfordul és ezért normálisnak fogadjuk el, nem jelenti azt, hogy valóban normális lenne, viszont ez a hozzáállás eltávolíthat bennünket attól, hogy a traumát feldolgozzuk.

Mert valójában a trauma nem maga az az esemény, ami Veled történt, hanem az, hogy nem volt senki, aki segített volna feldolgozni, aki biztosított volna arról, hogy nem fog többé előfordulni, hogy vigyáz rád, melletted áll, Te magad pedig akkor aktuálisan (akár az éltekorod, akár más miatt) nem tudtad megoldani a helyzetet, és ezáltal végigkíséri az egész életedet.

Lehet, hogy olyan mélyre nyomtad a tudatalattidba, hogy nem is emlékszel rá. Sok olyan embert (nőt és férfit is!) ismerek, akik a gyermek/fiatalkori szexuális abúzus során olyan mértékben elválasztották magukat a testüktől, hogy a tudatukban még csak morzsája sem volt az eseménynek. De a tudatalatti nem felejt!

Még egyszer: attól, hogy valami másokkal is megtörténik, nem traumatizál kevésbé, és nem fejt ki kisebb hatást a Te életedre!

De nézzük akkor, hol válik láthatóvá mégis a trauma? A stresszrendszeredben, a reakciómódodban. Ezek fognak eltérést mutatni.

Ahogy megbeszéltük, veszélyes környezetben szaporodni közel sem ideális. „Az évmilliók során a női agy arra specializálódott, hogy képes legyen termékenységét a kül- és belvilági feltételeknemk megfelelően szabályozni. Olyan szűrőmechanizmusok alakultak ki, amelyek az észlelt táplálék- vagy biztonsághiány esetén gátolják a megtermékenyülést, az embriómegtapadást,, vagy végső eszközként vetélést, koraszülést idéznek elő. A „belvilág”hangsúlyozása azért fontos, mert nem az a lényeg, milyenek a körülmények, hanem az, milyennek észleli őket a nő. Ebből a szempontból tehát rendkívül meghatározó a személyiség is, amely a kora gyermekkori viszonyokat tükrözi.”(Szendi Gábor: A nő felemelkedése és tündöklése)

Igen ám, de a régi időkben a veszély mindig kézzelfogható volt, ma viszont számtalan megfoghatatlan veszélyforrás (elvárások, anyagi problémák, teljesítménykényszer, krónikus fáradtság, stb.) van az életünkben, amelyeket bár tudatosan nem észlelünk, az elménk ugyanúgy reagál rájuk. A hipotalamusz-hipofízis-mellékvese tengely, vagy másnéven stressztengely résztvevői veszély esetén hormonokat bocsájtanak ki, és kölcsönösen gátolják, vagy stimulálják egymást. A stresszről most nem akarok részeltesebben írni, már több posztban részletesen foglalkoztam vele, viszont az lényeges, hogy veszély esetén a szaporodás elsőként kerül gátlásra. Ugye, minek szaporodnál, ha lehet, hogy túl sem éled? Ha egy nagyon szélsőséges példát akarnék hozni, akkor? a kivégzésre váró nőkben teljesen leáll a hormonális ciklus (Judd 1992). 

A meddőségipar azonban nem vizsgálja a stresszt, mégkevésbé törekszik annak megoldására. Hormonokkal igyekszik helyreállítani azt, ami nem a hormonrendszernél kezdődött, és amikor ezzel a tüneti terápiával a látszólag rendezett szervezet mégsem fogadja be a megtermékenyített petesejtet, akkor széttárja a karját. Pedig ebben nincs semmi csoda, a stresszhormonok sejtszinten gátolják az embrió megtapadását. Emberként nem tudjuk az evolúció évmilliók alatt olyan csodálatosan felépített védekező mechanizmusát áttörni.

Az agyban termelődő CRH (corticotropin releasing hormon) szintje stressz hatására megnő és ez beindítja a stresszrendszerünket. A CRH és a többi stresszhormon közvetlenül gátolják a termékenységet, ráadásul közvetlen közelről, mondhatni sejtszinten, hiszen nem csak az agyban, de a méh falában is jelen vannak és még a petefészek is elkezd CRH-t termelni. Ki van ez találva. Ha veszélyben szülsz, a gyerek és Te is rámehettek, ez pedig nem támogatja a faj fennmaradását. Az viszont igen, ha Te életben maradsz, és csak a veszély elmúltával adsz életet.

De hogyan kapcsolódik mindez ez a traumához?

A traumatizált nőknél gyakoribb a meddőség, vetélés, koraszülés. Terhesség esetén egy fehérje megkötni a CRH-t, hogy az ne tudjon hatni, és amikor elérkezik a szülés ideje, akkor egyszerűen csak elengedi, és beindul a szülés. Ez most nyilván egy nagyon leegyszerűsített leírás, de ennél bonyolultabb magyarázatra nincs szükség ahhoz, hogy a lényeget megértsd.

Akit trauma ér, annak módosul a stresszrendszere. Állandóan magas lesz az agyban a CRH szint, miközben a kortizol (mellékvese hormon) szintje csökken. Ez pedig azt eredményezi, hogy amikor egy traumatizált teherbe esik és a méhe termelni kezdi a CRH-t, akkor,  mivel az agyban is eleve magas a CRH szint, beindul a szülés, vagyis ebben az esetben a vetélés, vagy koraszülés. Azért, mert a nő valamikor megtapasztalta, hogy veszélyes, borzalmas a világ, és egy ilyen világba nem szabad szülni, és ez egészen addig fennáll, amíg a traumát valahogyan fel nem oldja. Ez egy olyan biológiai szűrő, ami mérhetően működik: a traumatizáltak körében kétszer gyakoribb a vetélés (Horan és mtsai.,2001)

De hogyan lehet a traumát feloldani, különösen, ha nem is tudsz róla, hogy traumatizáslt vagy?

A jó hír, hogy több eszköz is van erre. A kiindulási alap mindig az, hogy a várandósság, vagy a megszületett gyermek gondolatára megjelenik-e bármekkora feszültség? Ha igen, ezen a feszültségen keresztül elindulva nagyon gyorsan és hatékonyan feltárható és feloldható egy trauma.

De most mielőtt megijednél, hogy újra át kell élned azt, amit annyira eltemettél, hogy akár nem is emlékszel rá, csak egyet kérdezek: melyik a félelmetesebb?

• 1-2 percben újra szembenézni a trauma fájdalmával, majd a feloldást követően örökre elengedni azt, vagy
• homokba dugni a fejed, és egy életen keresztül cipelni a terheit?

Az első esetben nem csak a a nehezített teherbeesés akadályát szünteted meg, hanem a születendő gyermekednek is egy egészen új életminőséget kínálsz fel, hiszen ő a fogantatásától kezdve a Te energiáidban fog fürdőzni, nem mindegy, hogyan érzi magát a méhedben. Ráadásul a feldolgozott tartumát már sejtszinten sem örökíted tovább.

A második esetről nem írok, szerintem benne van a válasz az előző mondatban.